Akkor kezdem talán az elején... Kurosaki Zakuro vagyok. Állami alkimista. Úgy is emlegetnek, hogy a „Viharalkimista”. Mindez csupán azért érdekes, mert még csak 16 éves vagyok. 13 voltam amikor állami alkimista lettem. Még néhány érdekesség: Roy Mustang a közvetlen felettesem. A rangom hadnagy. Ismerem az Elric fivéreket és Maes Hughes is jó barátom. 2008. augusztus vége felé azonban komolyan alkalom adódott, hogy elveszítsem őket. Ugyanis lázadások voltak Keleten. A Hadsereg sokáig nem akarta nyíltan háborúnak nevezni az összecsapásokat. A legrosszabb az egészben az volt, hogy mi semtudtuk biztosan, hogy nekünk van e igazunk... Ezért aztán kapóra jöttek a kotnyeles Elricék. Kiderítették ugyanis a lázadások okát. Némi kérdezősködés után azt sikerült összeszedniük, hogy a kirendelt tábornok nem túl jó ember, kapzsi és akkora adót akart beszedetni, amekkorát semmiképp sem tudtak volna kifizetni az emberek. Tehát fellázadtak és megtámadták Satou tábornokot. Erre természetesen a Hadseregnek is reagálnia kellett. A tábornok erősítést kért és meg is kapta. Jelentős létszámú haderő vonult keletre, hogy letörje a lázadást. Mustang ezredes urat is odarendelték és ment is ő, ha nem is túl lelkesen. Persze a lázadók a támadásra megadás helyett újabb merényletekkel válaszoltak. És így tovább. Edward és Alphonse Elric viszont úgy döntött, kiiktatja a készülődő háború okát, vagyis Satou tábornokot. Hughes kiderítette miben sántikálnak és nem akadályozta meg őket. Sőt. Mivel jó mókának ígérkezett megleckéztetni a Hadseregen belül is hőn utált, nagypofájú Satout, úgy döntött meghívja legjobb barátját, Roy Mustangot is a banzájba. Az ezredes úr pedig szólt nekem is, hogy jól jönne egy kis égiháború, amíg ezt elintézik. Így keveredtem én is az akcióba.
  Mivel én egész nyáron szabadságon voltam, természetesen nem vonultam keletre a többiekkel együtt. Hanem otthon lógattam a lábamat, Dél-Amestrisben, egy tengerparti kisvárosban, Growban. Amiről csak azt kell tudni, hogy rohadt messze van a keleti városkától, Crosstól. Ki kellett találnom valamit. Végül sok gondolkozás után arra jutottam, hogy ha már viharalkimista vagyok, igazán kihasználhatnám... keresnem kellett valami repülőfélt... a közeli roncstelepen találtam is egy sárkányrepülő-roncsot. Kicsit feljavítottam, aztán tapsoltam egyet és az ég felé nyújtottam a kezeimet. Pár pillanat múlva viharos szél kezdett fújni, hatalmas, sötét felhők tornyosultak fölém és eltakarták a Napot. Éjszakába fordult a kellemes, napsütéses délután és órási esőcseppek kopogtak a tetőkön és a kobakomon is. Gyorsan beszálltam a repülőmbe és hamarosan fel is emelkedtem, hiszen viharban a szelet is én irányítom. Rövid idő alatt tettem meg az iszonyú távolságot. Nagyon elfáradtam, de sokáig emlékezni fogok erre a repülésre, ugyanis a vihar hátán utazni csodálatos élmény. Fekete felhők takartak el, ahogy Crossba értem, így senki nem tudott érkezésemről. Ráadásul a harcok is szüneteltek az esőzés miatt, agy zavartalanul le tudtam szállni a vihar legkellősebb közepén. Óriási utazóköpenyembe burkolóztam és sorsára hagyva röpcsimet, a találkahelyül kijelölt kocsmába siettem. Kellemes meleg volt a kicsi kocsmában és a pultnál ülő  négy alakon kívül csak a csapos volt ott. Letelepedtem én is az egyik hosszúlábú székre és végignéztem a díszes társaságon. Hughes és Mustang ugyanolyan köpenyt viseltek, mint én, ezzel takartuk egyenruhánkat. Ed a szokásos fekete ruháját viselte, piros kabátja a bárpulton feküdt, Al természetesen páncélban volt.
-Mikor indulunk ezre...öö...Roy?- kérdeztem egy pillanatra megfeledkezve az inkognitóról.
-Hamarosan Zakuro- felelte az ezredes nyugodtam rám pillantva.-A részleteket majd az úton- tette még hozzá, aztán felállt, egy intéssel elköszönt a csapostól és elhagytuk a kocsmát.
  Még mindig tartott az általam hozott vihar, és úgy terveztem, egy darabig még tartani is fog. Tehát szakadó esőben loholtunk végig a néptelen utcákon, egyenesen a Hadsereg támaszpontjáig. Az egyik ablak alatt megálltunk és hallgatóztunk egy sort. Odabentről beszédhangok szűrődtek ki. Ekkor Hughes titokzatos arccal a köpenyébe nyúlt, és kivételesen nem egy Eliciás képet rántott elő, hanem egy gránátot. Vigyorogva kitépte a fogával a biztosítószeget, felénk kacsintott, berúgta az ablakot és behajította rajta. Aztán lekuporodott az ablak alatt és várt. Először kiáltozás hallatszott, aztán hamarosan csend lett.
  Kendőt kötöttünk az arcunk elé és beugráltunk az ablakon az elaltatott katonák közé. Szerencsére nem kellett elaltatnunk több embert, az alvók közt volt Satou is. Megfogtuk hát és nagy nehezen kigyömöszöltük az ablakon az irdatlan nagy  tábornokot.  Becipeltük egy sikátorba és némi pofozgatással  magához térítettük. Kicsit homályos volt még a tekintete, de azért mi nekiláttunk a szórakoztatásának. A megbeszéltek szerint én álltam középen, mellettem Hughes és Ed kétfelől. Mögöttem Al. Az ezredes nem látszott, de a fő látványelemeket ő szolgáltatta.
   Lángokat varázsolt körénk és a vihar zaja, a tűz okozta furcsa árnyékok elváltoztatták az arcunkat, démoninak láttattak minket. Először Edward szólalt meg, elváltoztatott hangon:
-A Pokol tüze égesse meg a bajszod! -mennydörögte vészterhesen, mire egy kósza lángnyelv valóban megperzselte Satou bajszát. A tábornok értetlenül felordított és megpróbált elmenekülni. A következő felszólaló Hughes volt:
-A Pokol kénköves ménkűje csapjon le rád! -ordította átszellemült arccal. Csettintek és tényleg odacsap mellé egy villám. Persze csak kisebb, nehogy valami komolyabb baja legyen. Bár megérdemelte volna... Viszont megtorpant, felénk fordult és lekuporodott. Én következtem:
-Zsarnokul bántál a népeddel! Kapzsi voltál és önző! De ha most megesküszöl, hogy többé ilyet nem csinálsz, de még a rangodról is lemondasz és ezentúl békés közember leszel, akkor most megkíméljük az életedet! Ha mégsem tartod be, akkor megint megkeresünk és a következő beszélgetésünk nem lesz ilyen kellemes! -Alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, de végül sikerült végigmondanom. A tábornok esküdözni kezdett, hogy jó útra tér, egy legyet sem bánt soha többé.
Megesküdött a Bibliára, valamint a saját és az anyja életére, de még a kutyájáéra is. Még sorolta volna, de mivel már nem nagyon bírtuk röhögés nélkül, leütöttük és visszavittük a békés hortyogástól visszhangzó szobába. Kiosontunk a bázisról és a kocsmáig meg sem álltunk. Ott aztán kitört belőlünk a kacagás. A csapos el nem tudta képzelni, mi bajunk lehet...
  Pár nappal később, egy másik kocsmában ültünk, ugyanez a csapat és az ezredes úr azt mesélte, hogy Satou teljesítette gyengéd kérésünket. Sőt. Amint magához tért, hablatyolt valamit a többi katonának arról, hogy az Ördög szolgái látogattak el hozzá, aztán összepakolt és elhagyta a bázist. Állítólag hazatért a szülővárosába. Előtte azonban még bevallotta az összes felettesének, hogy miket tett és bocsánatot kért mindenkitől. Új embert neveztek ki a helyére, aki csökkentette az adókat és megváltoztatta a várost.
-Tehát a probléma elsikálva? -kérdeztem még mindig vigyorogva.
-Bezony- mosolygott az ezredes.- Oh... hadnagy... jöjjön csak velem egy kicsit... -intett felém, majd leugrott a székről és az ajtó felé indult. Tétován követtem, bár nem kerülte el a figyelmemet a többiek cinkos vigyora. A kocsmából kilépve szinte fájt a szemem a ragyogó napsütésben, de nem bántam. Kérdőn pillantottam felettesemre, várva, hogy belevágjon közlendőjébe.
-Hú de idegesítő, hogy hadnagyoznom kell téged és  nem hívhatlak a neveden...
-Te beszélsz? Ezredesurazni százszor rosszabb! -mondtam mosolyogva és közelebb léptem hozzá. Talán nem említettem volna? Ő nem csak a helyettesem... -De most nem ez a lényeg, ugye? Mit akartál mondani?
-Azt, hogy... rossz, hogy olyan messze lakunk egymástól, nem? -Tágra nyílt a szemem... persze, én is gondoltam már rá sokszor... és végül is már majdnem egy éve együtt voltunk... Érdeklődve vártam a folytatást, bár sejtettem mit akar mondani.
-És... a kevésnyi szabadidőnk felét elveszi a hosszú út... szóval... nem lenne sokkal egyszerűbb, ha összebútoroznánk? -nyögte ki végre kicsit elpirulva. Elpirultam én is.
-Hát... egyszerűbb lenne, az biztos...és végül is csomószor aludtál már nálam... de el tudod vajon viselni MINDEN reggel a morcosságomat? El tudod viselni, hogy nekem az a rend, ami neked kupi? És... Te imádsz a laktanyában lakni, nem? Feladnád ezt értem? -Soroltam kétségeimet. Erre ő csak nevetett és megcsókolt...