Egy szomorú történet

Megint itt állok a tetőn. Már kétszer hagytam magam lerángatni innen, de most ügyes voltam, lelakatoltam az egyetlen idevezető ajtót. Lassan az épület széle felé lépkedek. Felállok a széles betonszegélyre és nyugodt, határozott léptekkel végigmegyek rajta, egyik saroktól a másikig. Még nem vettek észre. Nem is baj, nem is érdekel. Leülök a szegélyre, lábamat kifelé lógatom. Hoztam magammal zenét is, bekapcsolom hát. 12012 – Over. Jó ez a szám. A címe azt jelenti: vége.

Még egyszer végiggondolom, le akarok-e ugrani, bár valaki azt üvölti a fejemben: ugorj!! Jó ötlet, de azért jó lenne mégis átgondolni ezt az egészet. Miért is jöttem fel ide? Miért is akarok leugrani? Hiszen 17 éves kiscsaj vagyok. Előttem az élet, mondhatni.

De kell nekem olyan élet, amiben hordoznom kell egy szeretett ember elvesztésének fájdalmát?!

Pláne...pláne, hogy én öltem meg. Mindenki...mindenki azt mondja, nem az én hibám, nem tehettem róla, elsült a pisztoly. De nem hiszek nekik, mert abban a pillanatban tényleg meg akartam ölni... könnyek szöknek a szemembe.

Már majdnem egy hónapja történt. Egy buliból tartottunk a lakása felé. Kellemes volt az idő, csillagvilágítas, romantika rogyásig. Ő nem volt teljesen józan, kicsit támogatnom kellett. Én nem ittam, mert nem sose bírtam az alkoholt.

Nagyon jókedvű volt a sok Martinitől, és azt mondta, szeret. Boldog voltam, mert addig azt hittem, szerelmem reménytelen és egyoldalú marad örökké...

eltámogattam hát a lakásáig. Amikor beléptünk az ajtón, hiába mondtam neki, hogy én hamarosan elmegyek.

-Nem mész sehová – mondta határozottan és már teljesen biztosan állt a lábán. Szemében gonosz fény, kezében kés villant. A falhoz szorított én meglepetten és ijedten csak annyit tudtam kinyögni: miért? De nem válaszolt. Megharapta a nyakamat és a karomhoz súrolta a pengét. Kétségbeesetten kerestem kiutat, menekülést. Óvatosan végigtapogattam az asztalt, ami mellettem állt. Megakadt az ujjam egy hideg fémtárgyban. Mióta van pisztolya? És minek az neki? Futott át az agyamon.

Felemeltem a fegyvert, miközben ő (pedig azt hittem Ő a Rettenetesen Nagy Ő!!) finoman, élvezettel a karomba vágott a késsel. Elakadt a lélegzetem, de csendben maradtam.

Őt teljesen lefoglalta, hogy a késsel vagdosson és közben a pólóm alá nyúlt. A füléhez emeltem a pisztolyt és kibiztosítottam. Mozdulatlanná dermedt. A szemembe nézett és elég démoni lehettem, mert megijedt. Hátrébb lépett és a feje fölé emelte a kezeit. Lihegtem a félelemtől és megadását látva kicsit lejjebb engedtem a fegyvert.

Ekkor nekem ugrott. És...

talán ijedtemben húztam meg a ravaszt? Vagy tényleg gyűlöltem őt akkor és a halálát kívántam? Nem tudom... a következő kép az, hogy ott fekszik előttem a saját vérében, fehér pólóján lassan végigkúszik a vörös volt. A szíve körül.

A szeme még nyitva volt.

-Bocsáss... meg...-nyögte. Aztán elernyedt. A szeme úgy maradt, mintha a halálon túlról is figyelne...

Mellérogytam és lefogtam a szemét. Azt hiszem sírtam. Aztán elmosódott minden és én egy nagyon fehér, nagyon tiszta szobában ébredtem fel. Anyám hajolt hajolt fölém aggódó arccal és közben valaki a karomat kötözte. Aztán elaludtam.

Később megszöktem a kórházból és idejöttem, mert innen nagyon szép a kilátás a városra és mert ez a legmagasabb épület az egész városban.

Hazarángattak. A következő próbálkozásomnál megint hazahurcoltak a tetőről.

Fülemben az Over-t a Sayonara című Gackt szám váltja fel.

Sayonara...aishita...tai setsuna hito...

Együtt dúdolok a szomorkás, mély férfihanggal, közben lassan felállok. Behunyom a szemem, mire több könnycsepp is leszalad az arcomon. Oldalra fordulok és lassan, nagyon lassan végigsétálok a szegélyen. Oda is, vissza is, hideg szél kap a hajamba. Megtántorodok.

Sikolyokat, ordításokat hallok tízemeletnyi távolságból. Szóval van már közönségem is.

Nem baj, úgyis színésznő akartam lenni.

A hegedűs részhez ér a szám és elrúgom magam a betontól.

Zuhanok. ~Repülök Hozzád~ gondolom magamban szomorúan. Mert mégis, még most is... Szeretem Őt.

Mire elcsendesül a hegedű bánatos hangja, leérek.

Elsötétül minden.

Vége

.

.

.

Vége??